1. Nap

meg a második, egyben.

Egy nyaraláson nem illik depressziósnak lenni és a halálra gondolni. Nos, hazudnék, ha azt mondanám, hogy ez végig makulátlanul sikerült – az első nap csúnyán megbuktam, drágám. De a majd’ két napos ébren létet követő három óra alvás, két szelet pizza és jókora egy csík után következő időszakban vasárnap estig egyszer sem jutott eszembe és ez kibaszott jó arány.

Sarafovo, Burgas

Reptér, kb 12:00 PM

De mikor írok végre már a tengerről, a visszatérésről a gyógyító, sós anyaméhbe, amely úgy oldja fel a problémákat a mellkasomban és a fejemben, mint sósav a hullát fürdőkádban bűntény után…?
Idővel. Idővel.
Kiragadok és kimerevítek jeleneteket, olyanokat, amik közel visznek, annyira közel, hogy mégis eltépnek a bolgár vadbalkáni hangulattól, el a csodás-büdös iszap szagtól, el az égető és egyszerre vámpírként gyűlölt, mégis émelyegve várt napsütéstől és a nyaralás feelingtől…
Ez most itt a saját útinaplóm a korona idején, úgyhogy meg kell örökítenem magamban azt az idegtépő, szorongató kontroll-hangulatot a reptéren.

 Haladjunk hátulról, úgyis minden jó, ha a vége jó, a lényeg meg az okosok szerint úgysem a végállomás, hanem maga az út. Tegnap munka közben egyedül vihogtam a szobában, mint egy eszelős, amikor eszembe jutott a repülőflashback hazaút.
Te ott ülsz, a fejed hátra vetve, neki feszülve a fapados járat amúgy is kurva kicsi kényelmetlen ülésének, kezed hirtelen a combomra markol, én meg már azt hiszem célzás – na de kérlek, itt és most? Nem mehetünk el a WC-be sem, leszállásnál bekötve kell ülni a helyeden, nyugton.
Rádnézek és látom, hogy parázol.
 - Jaj, cica, ne félj. Másfél napig szállás nélkül a balkáni gettós éjszakában is több esélyünk lett volna meghalni, mint ezen a gépen.
 - Kösz, ez nem nyugtat meg – mondod torokhangon.
- Nézd a felhőket! Hát nem olyanok, mint a vattacukor? Nem is látni a mélységet.
- Tériszonyom van.
- Akkor meg nézd a kalapomon az uborkákat, ha már rávettél, hogy megvegyem!
 - Fehér foltos a kalapod – állapítod meg, némileg nyugodtabb hangon. A pánik enyhül.
 - Biztos naptejes – vonok vállat. – vagy gecis lett.
Rád vigyorgok, közben a kettőnk ülése közt látom az idős bácsi meglepetéstől kiguvadt szemeit. Megilletődött elfojtott boldogságtól csillognak, nyoma sincs ítélkező rosszallásnak. Biztos régen hallotta így egy nő szájából a geci szót, pláne plane környezetben. Sok itt a magyar, jobb ha kussolok. Éhes vagyok, csak egy mekis sajtburgerre vágyom, a vodka kiment belőlem, én is kimerültem. Lassan landolunk Ferihegyen. Hát, megint itthon. Nagyon rövid volt, de legalább leléptünk végre, végre, el innen...

Stop worrying.

Learn to say fuck you to the world once in a while. 

Just stop thinking.

Nem is létezhetett volna ennél jobb OST ehhez a triphez lezárásként, úgy betalált mint potyás csöves egy szál cigiért a Blahán. <3

Kinyitott a világ. Ja, nem. Csak a teraszok, meg a szórakozóhelyek a védettségi igazolványosoknak. Sosem voltam igazán oda a Budapest Parkért, de azért mindig rá lehetett venni egy Scooter koncertre, ahol HP húsz év után is hidrogén szőke feje gombostű nagyságnyinak tűnt még a VIP páholyból is. A barátok meg a végre megyünk VALAHOVÁ feeling végül elcsagolatott Lithium Nightra. Klasszik rock slágerek, a néhai zépét idézi. Leszámítva a 2500 forintos beugrót és a három lépcsős ellenőrzést. Kétszer kérték a védettségi kártyát a személyimmel, átmentem egy fémkapun, egy női secus még olyan kézi scannerrel is átvizsgált, tiszta reptér feelingem lett, tartanék már inkább ott, hogy elrepülök innen ki tudja hová...
Szóval bejutottunk, este tíz előtt nem, régen lehetett, most nincs elég személyzet és kapacitás. Kicsit döcögősen indul a szezon, de legalább elindul.

Tàrsas ez a jàték

Lassan melegszik fel az idő. Lassan találok vissza önmagamhoz. Mintha az az elmúlt fél év egy élő-holt hibernált vegetáció lett volna, csak az agyam kattogott ugyanolyan sebesen, mintha bármi értelme lenne,mintha ezzel egyszerre hatni tudna a mesterségesen megfagyasztott világra és ha elég erősen gondolok rá, akkor egyszer csak visszaáll minden és vége arémálomnak. De ez nagyobb nálam és a gondolataim teremtő erejénél. A testem ólom súlyú volt és merev, míg belül tomboltam. Ritkán süppedtem, próbáltam elfogadni a tehetetlenséget, kevés sikerrel. Talán én vagyok defektes, hiperakítvnak neveznek (én meg mindenkire haragszom, aki nyugton tűr és látszólag elvan, pedig magamra haragszom és irigylem őket, én miért nem tudok ilyen lenni?!) hogy nem tudok megülni a seggemen, pedig én csak nem akarom itt vesztegetni a maradék kis időmet a hatalom által kreált még szorongatóbb keretek közt.

Tavasz van, április, minden zöld -és virágillatú, a napon néha pulcsiban is meleg van. Az életszagot elnyomja a folyamatos kontroll bűze, még a kurva maszkon is átszivárog.

Egy év. 

Egy év az életemből. Az életünkből.

Aznap, vasárnap is pont ugyanolyan szürke volt a város. Mintha csak Angliában élne, vaskos vakolat fedte el a kék égboltot, a nap azon a télen csak elvétve sütött ki. Kapucniját a fejébe húzva, zsebébe mélyesztett kezekkel csoszogott végig a Szív utca járdáján fekete fehér sávos melegítőjében. Egykedvűen nyomta le a Nemzeti dohánybolt barna keretes ajtaját és állt be a sor végére a szűkös helyiségben. Az óra vánszorgott, a sor gyorsan haladt. A pocakos, baseball sapkás Zsolti elharapott egy hellót, a kasszánál matatva fel sem nézve szólt oda neki:

 - A szokásosat?

- Aha.

- Még valamit?

 - Kösz, nem – rázta meg a fejét alig észrevehetően, s a doboz arany Marlboro máris helyet cserélt a zsebe mélyén lapuló jóelőre kiszámolt összeggel.

Ma hárman is gombázásról beszéltek nekem. Arról, hogy utána három hónapig nincs depresszió, és, hogy most szépen tekerednének mozogva a fák a parkban. Aztán a szimuláció - vagy csak a vonzás törvénye és némi szelektív fókuszáció - kiköpte elénk ezt az éttermet séta közben.
Én azért nem nevezném el gombásnak a kajáldám, illetve nem szívesen ülnék be ide enni. Ha nincsenek a pszichedelikázó barátaim, eszembe nem jutott volna a kalap-halu.