A dadus forgatott egyet a spirálra fűzött papírnaptáron, mielőtt kiléptek a házból.
Az elégedetlen fiúcska nem sokkal később toporzékolva vágta földhöz a kék vattacukrot, melyért alig öt perce még állhatatosan hisztizett a margitszigeti öreg árus standjánál elhaladva.
 - Nem ízlik – közölte konokul a lassacskán kétségbeeső fiatal bébiszitterrel, aki már végképp nem tudta mi tévő legyen.
 - Szeretnél inkább egy fagylaltot? – kérdezte óvatosan a fiút.
 - Nem kell fagylalt – fonta karba kezeit. Olyan sértődötten nézte a földön heverő vattacukrot, mintha legalábbis a világ összes szomorúsága egy hurkapálcikára feltekert cukorfelhőbe ragadt volna. A dacosan lázongó gyermeki figyelmet a föld felé lassan alászálló, elnyúlt vattacukor-kéket tükröző szappanbuborék vonta el. A kisfiú hirtelenjében elfelejtkezett az aznapi, meg a régóta lappangó kisebb-nagyobb bosszúságairól. Ám mire eltátotta a száját, a semmiből érkezett buborék máris kipukkadt a pázsiton. A fiúcska nézelődni kezdett, s tekintetével lágy szellőn hullámvasutazó újabb buborékok útját követve felfedezte a lányt, aki töretlenül fújta, fújta őket, édesanyja oldalán.

A lány termetéhez mérten jóval nagyobb, elnyűtt ruhákat és egy masnival átkötött szalmakalapot viselt. Lábainál dobozka, apró –és papírpénzzel harmadáig tele, és egy műanyag öblös edény, benne habzó folyadék – abból eregette a vidám, fényes-csillogó buborékokat. A fiúcska csak nézte a lány elmélyült arcát, mintha egy világ sorsa múlt volna az eregetett buborékok folyamatos áramlásán.
- Közelebb menjünk? – kérdezte a dadus, de a fiú hátat fordított és határozottan az ellenkező irányba menetelt. A lány két fújás közti röpke pillanatban utána nézett, majd folytatta komoly játékát. A dadus sebtiben pénzérme után kezdett kutatni erszényében, s a lányka dobozába ejtette, mielőtt a fiú után sietett.

A dadus forgatott egyet a spirálra fűzött papírnaptáron, mielőtt kiléptek a házból.
A fiúcska aznap is a Margitszigetre akart menni, ám most nem kívánt édességet, se mást. Hamar a múltkori állomásuk felé vette az irányt, dadusa nem csak az egyre sűrűbben felbukkanó buborékokból tudta ezt; de feltűnt neki az ismerős útvonal és a fiú szokatlan csendessége. A lány most is ott állt az édesanyjával, és fújta, fújta a buborékokat. Igaz, ezúttal olyan sápatagon és erőtlenül, hogy félő volt, őt is bármelyik pillanatban felkaphatja a gyenge szél és tova sodorhatja a szappanbuborékjaival együtt. Édesanyja – ki tudja mióta – szilárd kézzel tartotta gyermeke orcája elé a fúvókát. A kisfiú nem mert közelebb menni, tisztes távolságból szemlélte őket. Aznap nem jutott eszébe dühöngeni saját szülein, akik sosem voltak otthon, se a butuska iskolatársain, akikkel nem lehetett együtt játszani. A kislány így is felismerte őt, derűs mosolya beragyogta a fiú napját. Egészen addig maradtak, míg a nap már lefelé szállott, akkor a dada félbe hajtott papírpénzt tett a dobozba, mielőtt haza indultak.

A dadus forgatott egyet a spirálra fűzött papírnaptáron, mielőtt kiléptek a házból.
Szinte nem is volt kérdéses, hová menjenek azon a szép, szomorú szombat délutánon. A szigeti nagyrét napfényárban sütkérezett, sétájuk komótos és szótlan volt. A buborékok csak jóval később és az eddigieknél sokkalta ritkásabban úsztak légiesen látómezejükbe. A fiú idegesen vonta össze szemöldökét, egyre csak a kislányt kutatva. Csakhamar megpillantotta egymagában ácsorgó, komor arcú édesanyját. Aznap már csak ő állt ott kitartóan, buborékokat eregetve, pénzt gyűjtögetve. A kisfiú nem teketóriázott sokat; egyenesen melléje masírozott, megállt, s várakozón, fújásra készen nézett fel a nőre. Az édesanya arcán meghatottság és hála suhant át. A gyermek felé nyújtotta buborékfújóját.
A kisfiú teleszívta a tüdejét és rajzó buborék sereget indított útnak. Mellkasa egyszerre könnyebbé vált a reá nehezedő üresség terhétől. Attól a hiánytól, amelyet a kislány egész világot magában rejtő, áttetsző, mégis színes élettel megtöltött buborékjai hagytak maguk után, s attól a megmagyarázhatatlan, ezidáig kitölthetetlennek tetsző űrtől is, amit eddigi rövidke élete során érzett oda bent. Puszta levegőt hordozó, ám megannyi jelentéssel és gondolattal telefújt buborékot eregetett, szelíd mosollyal az arcán. Az előttük elsétáló, bámészkodó emberek pillanatokra meg-megállva mosolyogtak vissza rá.